Épp akkor döntöttük el a férjemmel, hogy veszünk egy saját házat, amikor az első babánk megfogant. Amint kiderült, hogy nemsokára hárman leszünk, még nagyobb erőkkel kerestük álmaink otthonát. Nem kevesebb, mint 100 ingatlant kellett megnéznünk ahhoz, hogy megtaláljuk azt, ahova kompromisszumok nélkül be tudunk költözni. Közben mindketten sokat dolgoztunk.

Én üzletkötőként havi 3500 km-t vezettem Budapesten és környékén. Hát, ez nem az az ideális babavárós időszak volt, amiről álmodtam… Ahelyett, hogy a kislányom méltó fogadására készültem volna, csempéket válogattam a barkácsáruházakban, hiteltanácsadókkal tárgyaltam, bútoráruházakba rohangáltam. A 28. hétig dolgoztam nagyon aktívan, az utolsó munkanapomon, hogy becsülettel át tudjam adni a folyamatban lévő ügyeket, este 8-ig ültem a számítógép előtt.

Aztán snitt. Azt hittem, most jön életem legfelhőtlenebb korszaka. A Nagy Babaprojekt. Valóban így is lett, de ehhez néhány akadályon még át kellett ugranom. A kivitelező természetesen nem adta át időben a házat, ezért ideiglenesen anyukámhoz és a nővéremhez költöztünk. Közben a vashiányos vérszegénységem miatt beutaltak hematológiára, ahol nem voltak hajlandók időpontot adni, csak egy hónap múlva. Végül sikerült egy másik hematológushoz eljutnom, aki rámnézett, és azt mondta, nagy valószínűséggel cöliákia. Tessék? Akkor nem ehetek többé kenyeret? A nyolcadik hónapra a vérvizsgálat egyértelműen bebizonyította: lisztérzékeny vagyok. Több hét nyomozás – közben költözködés – következett, mit ehetek, hogy legyen ezentúl. Vagyonokat költöttem speciális lisztre, kenyérre. Kinek volt itt ideje azon gondolkodni, hol szüljek, és mégis hogyan?!

Valahogy végre sort kerítettünk arra, hogy meglátogassuk a nőgyógyászom férjét, aki szintén szülész, a magánrendelésén. Ez szerintem speciális magyar felállás. Asszony rendel ingyen az sztk-ban, apuka pedig az állami apparátust ingyen felhasználva vezeti le asszony kuncsaftjainak a szülését, persze némi honoráriumért cserébe. Akkor valahogy nem éreztem ezt furcsának, mindenki tudja, fizetni kell a szülésért, és kész, gondoltam. Elmentünk megnézni, szimpatikus-e a fazon, és megkérdezni, mennyit kér. Pénzünk persze semmi nem volt, a költözés mindent felemésztett.

Az orvossal való első beszélgetésre úgy készültem, mint valami vizsgára, mert fontos volt nekem, hogy hogyan jön világra az én gyönyörűm. Sok könyvet átolvastam kutyafuttában, ilyet is, olyat is. Nem írok neveket, tessék megnézni a tatabányai megyei könyvtár választékát, na azt mindet végiglapoztam. A könyvekből, mintha valami homályból jönnék ki a fényre, elkezdett leesni, hogy a szülés körül hemzsegnek a szakmai ellentmondások, nem csak nálunk, hanem szerte a világon. Nagy volt bennem a csalódás: egészen addig azt hittem, majd bemegyek a kórházba, „megszülök, oszt csók”. Ami számomra azt jelentette, hogy áll körülöttem néhány hozzáértő, végignézik, hogy milyen frankón csinálom, nem nyúlnak hozzám egy ujjal sem, majd pedig boldogan hazatérünk a babával. Tessék nyugodtan mosolyogni, én ilyen naív vagyok. Az élet rögtön igyekezett is bizonyítani, hogy mennyire nagyot tévedtem.

A doktor úr, aki akkor látott engem először, az ötven perces expozéjában elmondta, hogyan fogok szülni, bőven teret engedve a negatív események taglalásának: farfekvés, császármetszés, gátmetszés, inkontinencia, fájdalom, epidurális érzéstelenítés stb. Mi az első perctől megbabonázva hallgattuk, a székünkhöz odaszegezett az arcátlansága. Tisztán és félreérthetetlenül az volt a célja, hogy megfélemlítsen. A huszadik percben rátért a „monetáris kérdésekre” – ahogy fogalmazott. „A rendelkezésre állást meg kell fizetni, azt ugye nem finanszírozza a TB. Szülésznőt is lehet fogadni, az ő díja általában a fele szokott lenni az enyémnek, nagyjából ötvenezer forint. Én pedig sosem kapok kevesebbet százezernél.” A férjemre néztem. Vörös volt a feje, de nem szólt egy szót sem. Szépen illedelmesen végighallgattuk, a végén még meg is vizsgált, csak hogy ne a jó fej dumájára kérjen el tízezret (magánrendelés, ugye…).

Azt találtam neki mondani, amikor felálltunk, hogy majd végiggondoljuk. Ez teljesen kizökkentette a szerepéből. Nem értette, mit kell ezen végiggondolni. Még forgatókönyve se volt erre a szitura. Akkor döbbentem rá, hogy valószínűleg tudatában sincs annak, mit tesz. Nem ismeri fel, hogy megfélemlíti a nőket, inkább talán egyfajta igényre válaszol, ami azokból a nőkből árad, akikkel általában találkozik. Azt mondta, ő úgy látja, mi most kicsit meg vagyunk ijedve. Doktor úr, ha most olvas: nem megijedve voltam, hanem megundorodva. Attól, hogy a szülés körüli hajcihő ugyanolyan marketinggépezet, mint amit a tévéreklámokban a mosópor kapcsán látni. Ijeszd meg a potenciális vásárlódat, hogy milyen rossz lesz neki a terméked nélkül, tüntesd fel magad szakértőnek a témában, és add el neki drágább áron a cuccodat, mint amit eredetileg fizetni akart érte.

Kétségbe voltam esve. Hol fogok én szülni, ha mindenhol ilyen orvosok várnak?! A mentőöv a védőnőm volt. Ő javasolta a szülésznőjét, aki bababarát kórházban dolgozik, ahol vannak olyan orvosok, akik nem akadnak ki rajta, ha valaki „csak” bábát fogad. Így eshetett meg, hogy annak ellenére, hogy a magzatvíz a baba megszületése előtt több mint egy nappal elkezdett folyni, mégsem kaptam semmilyen hormont, se fájdalomcsillapítást, se gyorsítót, hanem szépen békességben adott engem át egyik ügyeletes orvos a másiknak. Ha rohantak is teniszmeccsre vagy vakációra, minket akkor sem siettetett egyikőjük sem. A bábám pedig szépen türelmesen megvárta, amíg a kislányom és én lejátszuk a nagy meccset. Vízben született. Pedig az egyik, hazánkban nagy befolyással rendelkező orvos tíz évvel ezelőtt tollba mondta egy interjún – és ezt valamelyik könyvtári könyv megőrizte – hogy a vízben szülést tíz év múlva mindenki el fogja felejteni, akkora hülyeség…

Amúgy az ijesztgetős orvos, amikor rákérdeztem, őt nevezte meg példaképének.

Más bolygón élnek azok a fajta orvosok, és más bolygón Ti, kedves anyatársaim, higgyétek el!